Na végre … !!!

Szerzo:
Feltoltve: 2017.október 10
györgy

Hogy is mondta a vasárnap esti, a Szolnoki MÁV felett aratott 2-0-ás győzelem után vezetőedzőnk, Szíjjártó István a Nemzeti Sportnak nyilatkozva? Na végre … Ebben a két szóban minden benne volt. Az elmúlt hetek minden fájdalma. A sérülések, játékvezetői ítéletek, a peches vereségek okozta letargia éppen úgy, mint a kilátástalan teljesítménynek köszönhető kiütéses vereségek utáni talpra állás.

Mert lássuk be, sokan már – és most nem csak a riválisokra gondolunk – temették csapatunkat. Egyre kevesebben voltak olyanok, akik bíztak még bennünk, akik hittek abban, hogy ez a gárda sokkal jobb annál, mint amit eddig produkált, mint ahol jelenleg áll. A hétközi, Publoban tartott ankét mindenkit rádöbbentett, klub- és szakvezetőt, játékost éppúgy, mint szurkolót, hogy nem szabad feladni. Ez a klub, az Aqvital FC nekünk sokkal többet jelent, mint egy egyszerű fociklubot. Megalakulása pillanatától baráti alapon szerveződött, akik pedig menet közben csatlakoztak (csatlakoztunk) a társasághoz, azok elfogadták a “különleges viszonyokat” és mára tiszteletbeli csákvárivá váltak (lettünk). A múlt szerdai baráti beszélgetés legfőbb hozománya volt, hogy kiderült, mennyire fontos játékosnak és szurkolónak, tulajdonosnak és vezetőnek egyaránt a klub léte. Ez pedig olyan összefogást eredményezett, mint történelmünk legsikeresebb napjaiban. Már a meccs előtt gyülekező szurkolók is bizakodva foglalták el helyeiket a lelátón – pedig egy hazai 0-6 és egy idegenbeli 5-1 után nem lehetett könnyű -, és egyöntetű volt a rögtönzött közvélemény kutatás végeredménye is: megszakad rossz sorozatunk és megszületik idei első győzelmünk.

A Szolnok elleni meccsen aztán szurkolóink (feledve az elmúlt hetek kiütéses vereségeit) úgy buzdították játékosainkat, mint amikor zsinórban nyertük a találkozókat, játékosaink úgy küzdöttek, mint ha az életük múlna a mérkőzés alakulásán, szakvezetőink pedig úgy vezényeltek a kispad elől, mint a legnagyobb hadvezérek. Ennek a közös akaratnak aztán nem is lehetett más a vége, mint győzelem. Ez a három pont most nem a tudásunkon, nem a jobb játékunkon múlott, hanem azon a hihetetlen elszántságon, melyet a szurkolói ankét szült.

Mert lássuk be, tudunk mi ennél sokkal jobban is játszani. A válogatottat megjárt Sándor Gyuri például sikerekben gazdag pályafutást tudhat maga mögött, nincs, nem volt hozzá szokva, hogy rendszeresen elpáholják csapatát. Hetven percig rajta is érezni lehetett a feszültséget, a görcsösséget. Nem igazán ment neki a játék, de felszántotta a pályát, űzte, hajtotta társait. Aztán a hajrára fordulva minden dühét, minden mérgét (rutinját?) beleadva olyan bombát zúdított a szolnoki kapura, hogy ha Hrabina Alex mellett a tartalékkapus is ott áll a gólvonalon, akkor sem lett volna esélyük a hárításra. Talán még Pesten is hallani lehetett, ahogy legördült a szikla a csákvári vállakról … Az utolsó percekben aztán nem csak arra volt erőnk, hogy megőrizzük előnyünket, hanem még be is biztosítottuk győzelmünket. Azt a rakás játékost pedig, akik egymás nyakába ugrottak a gól után az oldalvonal mellett – kiegészülve a sérülés miatt a lelátón helyet foglaló Molnár Csabiékkal – még hetekig nem felejtjük.

Az eddig feszült, ideges arcok egycsapásra kisimultak, mosolyra húzódtak, s talán végleg megszabadultak az elmúlt hetek gondjaitól.

Szóljon hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

code

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>